Minden a Könyvhéten kezdődött. Ha nem is minden, de a Könyvek feketén-fehéren blog megszületésének ötlete mindenképpen.

2018-at írunk, meleg júniusi vasárnap este van és a Könyvhét éppen csak véget ér, én máris a jövő évit tervezgetem, és nagyon-nagyon várom.

Igazi könyvmolynak tartom magam, aki napok (vagy inkább hetek óta) a Könyvhetet várja, ahol magamba szippanthatom azt a varázst, amit az a sok fehér könyves bódé áraszt magából és természetesen a rengeteg olvasó ember, akik tömött szatyrokkal állnak be a kiadók standjai elé és még mindig újabb és újabb könyveket bogarásznak maguknak, holott a pénztárcájuk egyre vékonyabb.

De oda se neki, hiszen mégis csak egyszer van egy évben Könyvhét. Na, jó… ott van még a Könyvfesztivál, meg az ember születésnapja, névnapja, a karácsony, ahol további könyvekhez juthatunk, de ez akkor is más… Ennek olyan hangulata van, ami mással össze nem hasonlítható.

De kezdjük is az elején…

Minden évben június elején a Vörösmarty tér átalakul (az olvasó ember szemével nézve) Kánaánná, ahol rengeteg kiadó, nagyon-nagyon sok könyvvel kivonul, és kisebb nagyobb akciókkal és dedikálásokkal kedveskednek az olvasó közönségnek, valamint előadásokkal, beszélgetésekkel, amit különböző színpadokon hallgathatnak meg az érdeklődők.

Kb. 3-4 éve járok ki a Könyvhétre. Először a Ciceró Könyvstúdiónak köszönhetően ismerhettem meg a rendezvényt, amiért végtelenül hálás vagyok Nekik (és nem is csak ezért, de erről majd egy későbbi bejegyzésben). Számomra olyan katartikus élményt okoz az a pár óra, amit minden évben ott tölthetek, hogy azt elmondani lehetetlen. Izgatottan megyek a standok között, és azon izgulok, hogy elkapkodják előlem azokat a könyveket, amikért elindultam, holott nem is szoktam előre kitalálni, hogy mikkel fogok hazatérni, és lássuk be, a kiadók nem egy-egy példánnyal indulnak neki a hétnek, így kicsi az esélye, hogy pont az ne lenne, amire én annyira vágyom. (Vagy csak nekem volt eddig szerencsém?)

Nem járok bulizni, moziba, (igazából nagyon sehova), így extra lelkesedéssel és várakozással indulok neki mindig a napnak, és úgy érzem, nekem ez jár. Elhatározom, hogy idén nem fog elszaladni velem a ló, hiszen annyi könyvem van itthon, hogy először azokat kellene kiolvasnom, így max. 1-2 darab jöhet velem, aminek nem tudok ellenállni. Mert ugye, ne menjen ki az ember feleslegesen, nem?

Ebből az lett, hogy idén 19 új könyvet vásároltunk a barátommal (vajon ezek az emberek normálisak? :D), aki szintén nagy könyvmoly, és kimondani sem merjük, hogy mennyi pénzt hagytunk ott a kiadóknál (annak ellenére, hogy nagy kedvezményekkel vásároltunk). De én azt mondom, hogy ennyi igazán belefér. Jó helyre ment, szuper, maradandó dolgokat vettünk magunknak, így 1-2 percig sajnálkozom, aztán azon bosszankodom, hogy miért nem kerekítettük fel 20-ra ezt a darabszámot. Na, de majd jövőre nem leszünk ilyen felelőtlenek! :D

Először mindig célirányosan a kedvenc kiadók felé vesszük az irányt, és utána járjuk végig a többi, számunkra izgalmasnak számító standot. Dedikálásokon eddig nem igazán vettem részt, de idén ezzel kapcsolatban is újító vagyok.

Izgatottan robogtam a Ciceró Könyvstúdió felé, hiszen idén jelent meg Papp Dóra Bolyongó című könyve, és mióta elolvastam a Tükörlelkek mindkét kötetét, biztosan tudtam, hogy ezentúl az írónő bármit is ír, nekem ott lesznek a polcomon a kötetek. Hab a tortán, hogy azon a napon, amikor kimentem, pont dedikálta is a könyveit, így boldogan ültem le mellé, hogy aláírja nekem. Hajdú-Antal Zsuzsanna is azon a napon dedikált, így ezer éve vágyott könyvét, a Léggömböket is beszereztem, és őt is megkértem, hogy írja alá nekem. (Alig várom, hogy mind a kettőnek nekikezdhessek.)

De itt jön a furcsaság: mikor odaültem, teljesen lefagytam, és nem tudtam semmit mondani. Én, akiből állandóan ömlenek a szavak… Én, aki közel egykorú a két írónővel, így ilyen típusú gátnak sem szabadott volna lenni köztünk. De mégis… Talán jövőre ebből a szempontból is ügyesebb leszek. Minden praktikát bevetek majd: gyakorlás a tükör előtt… csak hogy egy példát említsek.  

Összességében azt mondhatom, hogy szuper érzés kint lenni ezen a rendezvényen:

• ahol láthatom, hogy mennyi ember szeret olvasni ebben az egyre inkább digitálissá váló társadalomban,
• ami összehozza az embereket, és barátságok szövődhetnek,
• ami értéket teremt,
• és ahol minden tökéletes. :)

A végére egy kis összegzés a könyvekről, amit idén beszereztünk:

1. J.Arlidge: Ecc, pecc (Gabo Kiadó)
2. John Douglas – Mark Olshaker: Sorozatgyilkosok (Gabo Kiadó)
3. Alessandra Torre: Hollywoodi mocsok (Könyvmolyképző Kiadó)
4. Bruce Cameron: Egy kutya négy élete (Könyvmolyképző Kiadó)
5. Heather Morris: Az auschwitzi tetováló (Animus Kiadó)
6. David McCullough: A Wright fivérek (Maxim Kiadó)
7. Hajdú-Antal Zsuzsanna: Léggömbök (Ciceró Könyvstúdió)
8. Papp Dóra: Bolyongó (Ciceró Könyvstúdió)
9. Gayle Forman: Eltévedtem (Ciceró Könyvstúdió)
10. Jonas T. Bengtsson: Mint senki más (Animus Kiadó)
11. Wendy Holden: Túlélőnek születtünk (Maxim Kiadó)
12. Luca Di Fulvio: Álmok bandája (Maxim Kiadó)
13. Åsa Larsson: Véráldozat (Animus Kiadó)
14. Thomas Enger: Hegek (Animus Kiadó)
15. Yrsa Sigurðardóttir: Gének (Animus Kiadó)
16. Kristina Ohlsson: Vétkesek (Animus Kiadó)
17. Camilla Läckberg: A boszorkány (Animus Kiadó)
18. Lars Kepler: Lesben (Animus Kiadó)
19. Håkan Nesser: Nő anyajeggyel (Animus Kiadó)

A könyvek alapján úgy tűnhet, hogy elég korlátozott az érdeklődési körünk a barátommal, de a bejegyzések során próbálom ennek ellenkezőjét bemutatni Nektek. (Halkan meg kell jegyeznem, hogy 12:7 arányban a barátom felé húz a mérleg a beszerzett könyveket illetően.)

Ha tetszett a bejegyzés, akkor egy hét múlva találkozunk egy újabb történettel arról, hogy miképpen vált belőlem olvasó. 

Addig is, osszátok meg velem, hogy Ti mit vásároltatok a Könyvhéten, és milyen módszerrel haladtok végig a standok tengerén, kijártok-e egyáltalán a Könyvhétre. 

Hiszek abban, hogy az olvasás örökre menő dolog marad! :)